A jellegzetes, eredeti andalúz kultúra kialakulására nagy hatást gyakoroltak a messzi földről érkező bevándorlók. Ennek ellenére Andalúzia történelmében is találunk példákat az idegengyűlöletre. A 16. században az amerikai gyarmatokkal folytatott kereskedelem felvirágoztatta Sevillát, amely igazi kozmopolita nagyvárossá vált. Teljes egyetértésben éltek benne baszkok, génuzaiak és zsidók, de az arabokat egyre szigorúbban üldözték: előbb megtiltották anyanyelvük használatát, hagyományos öltözékük viselését, vallásuk gyakorlását, majd, mivel asszimilálásuk teljesen kilátástalannak látszott, kiűzték őket az országból.

Az andalúzok a cigányok irányában egészen másként viselkedtek; ez a rövid tanulmány ezt az állítást igyekszik alátámasztani. A 14. században megjelenő cigányokat az andalúziai nemesek nagy tisztelettel fogadták. Az idegenek csoportokban érkeztek, vezetőik azt állították magukról, hogy „tiszta vér" kering ereikben. (Fekete színűnek tartott vérük „tisztaságának" a spanyol cigányok nagy jelentőséget tulajdonítanak; a flamenco-énekesek azt állítják, hogy amikor szívből dalolnak, érzik, hogy megszólal bennük a vér szava.) Azt mondták, hogy előkelő származásúak, és eleinte mindenkit elbűvölt lovasaik ügyessége, táncosaik virtuozitása és asszonyaik érzékisége. Az andalúz nemesek úgy találták, hogy e nemes idegenek bátrak és nagylelkűek. De ez a „kegyelmi állapot" nem sokáig tartott, és a cigányok csakhamar az idegengyűlölet céltáblájává váltak. 1633-tól kezdve nem köthettek házasságot egymás közt, tilos lett a „cigány" szó használata, „új kasztíliaiaknak" nevezték el őket. Több törvényt is hoztak, hogy sikerüljön valahogyan letelepedésre és helyben maradásra bírni ezeket a nomád vándorokat; mindent elkövettek, hogy rákényszerítsék őket a földművelésre.

De az andalúzok mindennapi viselkedése távolról sem volt ennyire ellenséges a cigányok iránt. A parasztok gyakran vették oltalmukba őket, részint együttérzésből, de még inkább érdekből, mert a kiváló cigány iparosok, pékek, patkolókovácsok munkájára minden gazdaságban szükség volt. Az egyház is védelmükre kelt, „menedékjogot" biztosított számukra a kolostorokban.

Ortega y Gasset azt írja Elmélkedések Andalúziáról című művében, hogy ennek az országnak mindig sikerült semlegesítenie az ellenséges hódítókat; mert mindig az andalúzok (némi lustaságra való hajlammal párosult) „életművészetének" bűvkörébe kerültek. Ugyancsak ő mondja, hogy az andalúzok nem egykori katonai győzelmeikre büszkék, hanem inkább kellemes életmódjukkal és az ország kedvező éghajlatával dicsekednek. A spanyol cigányok ebben teljesen egyetértenek vele; szerintük is Andalúzia a legjobb hely a világon. Heredia Juan de Dios úgy vélekedik, hogy azért él a cigányok 40%-a Andalúziában, mert a spanyolországi és az európai cigányok számára ez maga az Ígéret Földje. Ez a magyarázata annak, hogy mind a mai napig egyre újabb hullámokban érkeznek a cigányok más, szegényebb országokból. Amikor Sevilla környékén elkezdődtek az 1992-es világkiállítás építkezései (Amerika felfedezésének évfordulója miatt választották ezt a dátumot, de ne feledjük, hogy ez volt a mórok kiűzésének és az első cigányellenes törvények meghozatalának az éve is), a kiállítási pavilonokat egy olyan területre tervezték, ahol addig cigány családok éltek hullámbádog-kalyibáikban. A cigányok családonként egymillió pesetát kaptak, hogy elhagyják Sevilla tartományt, és máshol telepedjenek le. De miután némi időt eltöltöttek másutt, majdnem mind visszatértek, és megint Sevilla külvárosaiban telepedtek le, barátaiknál húzták meg magukat. A Portugáliából érkezett cigányok közül sokan még mindig abban reménykednek, hogy az állam állandó lakhelyhez juttatja őket, mások elvegyültek az andalúzok között, marginalizálódtak, a kábítószer és a prostitúció veszélyezteti létüket. Ez tehát az újabban érkezett cigányok helyzete. Emellett léteznek régi, „bennszülött" cigány családok is, amelyek a kis vidéki városokban élnek. Olyanok is akadnak közöttük, akik végül is beletanultak a földműves munkába, és együtt dolgoznak az andalúz parasztokkal. Nagy többségükben otthon érzik magukat, egészen jól integrálódtak. Mégis, annak ellenére, hogy évszázadok óta egymás mellett élnek, az igazi andalúzok még mindig idegeneknek tekintik őket, és zavarja őket a cigányok jelenléte: „Yo no soy razista de negros, son razista de gitanos" - mondogatják (Nem a négerek miatt vagyok rasszista, hanem a cigányok miatt).