Ha valaki rosszul öltözött, piszkos, elhanyagolt, vagy tarkabarka, rikító színű ruhát visel, azt mondják róla: „parece un gitano", úgy néz ki, mint egy cigány. A gyerekeket is a cigánnyal ijesztgetik: „Elvisz a cigány, ha rossz vagy!", mert hát a cigány mindig valami rosszban sántikál... A. Guichot y Sierra feljegyzése szerint a közhiedelem azt tartja: a cigányok átkai súlyosabb következményekkel járnak, mint a másokéi. Könnyen rámondják, hogy műveletlen, és hogy bármilyen gazságra képes, még gyermekeket is lop. Olyat is lehet hallani, hogy nem kell szánni őket a nincstelenségükért: mind lusták, csak azt kapják, amit megérdemelnek. Bár sokan tudják, hogy egymás között tiszteletben tartják a becsületesség szabályait, azt terjesztik róluk, hogy csalnak, nem adják meg a tartozásaikat. Az irántuk érzett általános bizalmatlanság szülte a következő szólást is: amikor zuhog az eső, de a felhők résein kikukucskál a nap, azt mondják: „sol de los gitanos" (süt a cigányok napja), hazug és állhatatlan.

Sok más jel is bizonyítja, hogy a cigányok integrációja még várat magára. Még két idevágó történetet mesélek el.

Az evangélikus egyháznak van egy igen erőteljes cigány gyülekezete is. Az evangélikus andalúzok eléggé türelmetlenek irányukban, hangosnak és fegyelmezetlennek tartják őket. „Nálunk nagyobb a demokrácia, mint a többi keresztény egyházban, de nem vagyunk olyan rendetlenek, mint a cigányok. Náluk a lelkésznek kiabálnia kell, ha azt akarja, hogy meghallják, amit mond, a hívek flamencót énekelnek, és az istentiszteletnek se vége, se hossza (fél óra helyett két és fél órát tart)". A cigányok erre azt válaszolják: „Másoknak nem tetszik, hogy zajosak vagyunk, és nem tartjuk be olyan szigorúan az istentisztelet rendjét. De mi szabadnak születtünk; amikor egy cigány megtér, sokkal mélyebben változik meg, mint egy ‘payos' (nem-cigány)".

A másik történet: Torreblanca egyik szegény külvárosában egy iskolaigazgató kissé ügyetlenül bizonygatja nekem, hogy náluk nincs megkülönböztetés a cigány és az andalúz gyermekek között; az egyik osztályban, anélkül hogy figyelmeztetne, mire készül, váratlanul felszólítja a gyerekeket, hogy aki cigány, álljon fel. Négy-öt gyermek fel is emelkedik a padokból, amikor is szigorú hangon rászól egy kislányra, aki ülve maradt, hogy álljon csak fel, hiszen az ő szülei is cigányok. A kislány sírva fakad, a tanító úr pedig atyai hangon vigasztalgatja, hogy ne búsuljon, mert igaz, hogy a szülei cigányok, de azért „rendes emberek".

Ezt a mindennapi idegengyűlöletet sajnos az úgynevezett tanult emberek még inkább igyekeznek szítani. George Borrow, az ismert Biblia-fordító például azt mondja a cigányasszonyokról, hogy borzas hajzatuk visszataszítóvá teszi őket, és azért rejtőznek loboncos fürtjeik mögé, hogy ne lehessen kitalálni, mire készülnek. Így például csak azért akarnak rávenni valakit, hogy jósoltasson velük, mert a közelébe kerülve könnyűszerrel megigézhetik, rontást hozhatnak rá. Mozdulataik kapkodóak, gonosz tekintetükben gőg, szolgai alázat és agyafúrtság bujkál.

Még sok ehhez hasonló kommentárt lehetne itt idézni, amelyek mind vagy nyomorúságos külsejükre, vagy kulturálatlanságukra utalnak.

Volt alkalmam megfigyelni, hogy a cigányok marginalizációjának elsősorban a nyomorúság szinonimájaként értelmezett életmódjuk a kiváltó oka. Sevilla külvárosában, a San Diego negyedben él egy Portugáliából olyan tíz-tizenkét éve bevándorolt cigánycsalád; egy hullámbádog-kunyhóban húzzák meg magukat, amelyben nincs víz, nincs vécé, az egész közösség egyetlen vízcsapról hordja az ivóvizet.

Csak egymás között házasodnak, teljesen elzárkóznak a külvilágtól. E közösség közelében náluk egy hajszálnyival kevésbé nyomorult „payosok" laknak, akik, mivel ők nem cigányok, rettentően lenézik a szomszédaikat. A cigányok alig teszik be a lábukat a „payosok" lakónegyedébe, pedig az ott kezdődik a házuk mellett. Az asszonyaik néha eljárnak vásárolni, a férfiak száz évben egyszer beülnek egy kávéra, és néha a gyermekeket a pap elviszi a templomba. De bármennyire meghúzzák is magukat a cigányok, a „payosokat" nagyon zavarja, hogy a magas panelházakból kinézve azt kell látniuk, hogy hogyan élnek a szabad ég alatt (különösen azt nehezményezik, hogy kint mosakodnak és kint végzik a dolgukat), esténként hogyan gyűlnek össze a tűz körül, amely aztán telefüstöli az egész környéket. A negyedbeli pap mesélte nekem, hogy általában nem mondanak rosszat a cigányokról, de ha azt hiszik, hogy valamelyik családot segíteni akarja, vagy lakáshoz akarja juttatni őket, irigységükben azonnal kígyót-békát mondanak rájuk. Tipikus és banális helyzet: San Diego szegénynegyed, talán mostanában kezd egy kicsit javulni ott az életszínvonal; a lakók nehezen viselik el a cigányok szegénységét a közvetlen szomszédságukban.